Levél Fehér Miklósnak: tizennyolc éve hunyt el
Amikor meghaltál, én tizenöt éves voltam.
Akkor még nem interneteztem, olyan lassan töltöttek be a honlapok a régi, zúgó, katódsugárcsöves számítógépünkön. Így aztán abban a tudatban aludtam el 2004. január 25-én vasárnap éjszaka, hogy semmi érdekes nem történt, nem történik a nagyvilágban…
Emlékszem, akkoriban sűrű hétfőim voltak. Suli, csavargás a barátokkal, edzés, különmatek. Nem húzott haza az internet, a közösségi oldalak, az azonnaliság.
Mire otthon voltam, már besötétedett. És a lámpafényben még ijesztőbb volt látni, ahogyan kényszeredett mozdulatokkal a két térdedre ereszted a kezeid, összegörnyedsz, majd összeesel. Ezt a drámát ismételték a TV-csatornák újból és újból.
Azon a vasárnap estén a portugál televízió élőben sugározta a Guimaraes – Benfica mérkőzést. A stadionban több mint tízezren látták, ahogy a 60. percben, 0-0-nál becserélnek, a hosszabbítás legelején pedig te adtad a gólpasszt Joao Silva-nak.
Mint minden magyar futballkedvelő, én is ismertelek. Pár évvel azelőtt három gólt lőttél a litvánoknak vb-selejtezőn. Tudtam, hogy a többi válogatott labdarúgónkkal ellentétben te egy Európa-szerte híres sztárklubban, a portugál Benficában játszol.
Így utólag visszagondolva ez azért lehetett így, mert valóban nagy futballista akartál lenni. Ellötyöghettél volna a belterjes NB I-ben, mutogathattad volna magad a pesti éjszakában nyelvtanulás, magány és kőkemény edzések helyett, de te a nehezebb, nemesebb utat választottad, és a Rába partjától eljutottál az Óceánig…
Vasárnap késő este volt, ömlött az eső a fekete égből, mégis több mint tízezer szurkoló ázott, fagyoskodott a guimaraes-i stadion lelátóin, hiszen a Benficát látták vendégül. Több mint tízezren imádkoztak a helyszínen, hogy sikerüljön téged újraéleszteni.
Soha nem felejtem, az orvos apám úgy kommentálta a fotelből, amikor a hosszú, aranyló hajad az eső áztatta, puha gyephez ért, hogy akkor már valahol messze jártál. És mintegy megemlékezésképp azt ismételgette anyámnak, hogy pedig milyen, milyen jóképű fiatalember volt a Fehér Miki.
Ezt bárki könnyedén megállapíthatta az arcod vonalairól, a karizmatikus kisugárzásodról, és persze a hosszú, a cseleknél meg-meglibbenő, sötétszőke hajadról.
Hasonlítottál Kurt Cobainre, aki szintén fiatalon távozott közülünk.
De ő kiégve, depressziósan, saját maga dobta el az életét!
Te viszont, teli tervekkel, célokkal, álmokkal, állandóan mosolyogtál. Még az utolsó eleven pillanataidban is, amikor a játékvezető sárgalapot adott neked, amiért megakadályoztad azt az átkozott bedobást. És ahelyett, hogy reklamáltál volna időhúzás céljából, ahelyett, hogy hisztiztél volna, olyan Fehér Mikisen eltűrted a szemedbe hulló, vizes hajad, és elmosolyodtál. Aztán történt valami, amire azóta sem találjuk a választ.
Azóta hétszer bajnok lett a Benfica, a válogatott ugyanúgy nem jutott ki világbajnokságra (talán veled sikerült volna), a menyasszonyod férjhez ment egy másik válogatott sportolóhoz, majd elváltak, a fiatalok suli után hazarohannak és interneten ismerkednek, kitört a koronavírus-járvány, BL-döntőt rendeztek zárt kapuk mögött semleges helyszínen – mégpedig a Benfica otthonában –, tehát az élet, ha abszurd módon is, de halad tovább.
Csak az Estadio da Luz előcsarnokában felállított bronzszobrod néz, pásztáz, őriz szüntelen.
